Figyelmeztetek mindenkit! A most következő bejegyzést, felfokozott érzelmi állapotban írtam. Részben dühből, elkeseredettségből. Tudom, hogy ez nem, jó, de erről nem tudok hüvösen, objektíven írni.
A történetünk egy 72 éves magyar állampolgárral kezdődik. Név szerint, Hegedüs Pállal. Hegedüs Pál, nem végzett egyetemet, nincs nagy jövedelme, ő egy egyszerű ember. Hosszú éveken át dolgozott a kőbányai sörgyárban. Nem elégedetlenkedik, csak a saját egyszerű dolgaival törődik. A kert, a kutyái, illeteve a sport. Hegedüs Pál nem volt az a beteges ember sosem. Mondhatni "stram gyerek". Ezt még 70 év fölött is el lehet róla mondani. Illetve, sajnos már csak lehetett. Hegedüs Pálról, mindenki Pali bácsijáról, a nagyapáról is szól részben a bejegyzés.
Olyan másfél hónapja, problémák támadtak az egészségével. Nem írom le pontosan. A lényeg, hogy sajnos kiderült, hogy daganat van a testében. Hogy a "folyó ügyek" újra normális menjenek neki, kapott egy katétert. A kórházból saját lábon, BKV-val jött haza, katéterrel. Ez a Papi. Különböző vizsgálatok következtek, amikre természetesen másfél heteket kell várni. Türelmesen kivárta a másfél hetét az egyik vizsgálatra, majd miután megérkezett - időpontra - megtapasztalhatta a magyar egészségügy valóságát. A 72 éves, beteg nagyapámnak 4 órát kellett várni egy 5 perces vizsgálatra. Mégegyszer leírom, négy órát. Előre egyeztetett időponttal! De nem áll itt meg a történet. Több vizsgálat is következett, mindenhol a minimum másfél órás várakozás alap. Persze időponttal. Nagyapám sajnos rosszabbul lett, így múlt hét pénteken azt javasolták neki, maradjon benn a kórházban pár napra. Amióta benn van, egyértelműen rosszabbul van, mint előtte. Tegnap előtt nagyapám pedig kapott egy agyérgörcsöt. Nem tudni mitől. Erre tegnap közlik anyámmal, hogy valószínűleg holnap - azaz ma - haza fogják engedni. Persze nem reggel, nem este, ha nem a nap közepén. Jól van, anyám testvére szervezett a megadott időpontra kocsit, hogy hazahozzák. Nem meglepetés, nem engedték ki akkor. Pár órával kévőbb viszont igen. Az orvos ennyit mondott: "Menjen haza BKV-val". Összegezzünk: Egy 72 éves daganatos beteg ember, aki két napja esett át egy agyérgörcsön, illetve a hasfalán keresztül egy katéter "lóg ki belőle" és láthatóan rosszul van, menjen haza a saját lábán, BKV-val. Ezt legszívsebben nem kommentálnám, de nem bírom megállni. (Történethez hozzá tartozik, hogy hazajött busszal nagyapám...) Ja, és a hab a tortán, hogy három különböző vizsgálatot még el kell rajta végezni. Ezekre egyedül kell elmennie. Illetve majd anyám viszi, újabb 4-5 napos várakozásokkal. További információ, hogy meg se vizsgálták nagyapámat, azt mondták valószínűleg agyérgörcs volt, majd anyám vigye el koponya CT-re. Mire van a kórház? Ott van minden egy helyen nem? Vagy ha nincs is egy helyen hívnak egy mentőt és átviszi a másik kórházba, hogy megvizsgálják. Érdekes módon 10 évvel ezelőtt, amikor elvileg még rosszabb helyzetben voltunk, ezt képesek voltak megtenni. A másik nagyapám - Isten nyugosztalja - is kórházban volt, és pont egy koponya CT-re elvitték mentővel egy másik kórházba, majd visszahozták. Tíz év alatt ide jutottunk. A beteg intézze a maga dolgait. Az orvos meg bunkó, közömbös. Felőle meg is dögölhet az ember.
Ezt pedig nem lehet a pénztelenségre fogni. Azt, hogy sokat kell várni, még csak-csak megértem. De, hogy az orvost egyátalan ne érdekelje, hogy mi van a beteggel és láthatóan leszarja, hogy az meggyógyul vagy nem, azt nem lehet. Ez sokkal súlyosabb probléma. Nem tudom, hogy valaki hogy tud így orvos lenni, maradni. Nem érzi, hogy itt valami nagy baj van? Természetesen itt meg kell jegyezni, hogy vannak kivételek.Feltételezzük, hogy ők vannak többen. A baj az, hogy nem ezt tapasztalja az ember. Újra fölteszem a kérdést? Vajon, hogy tud így valaki nap, mint nap így dolgozni? Nem értem. Én nem engednék ilyen embert orvosnak. Félrecsúszott a fókusz.
Az embernek persze ilyenkor jönnek a rosszindulatú gondolatai. Ha hazaküldik "az öreget", akkor a gyógyszert nem kell nekik megvenni. Ez számít, nem az, hogy segítenek ezzel vagy nem. Értem én, hogy öreg és kevesebb van már neki, hátra, mint mondjuk egy 19 éves embernek. De kérdem én: Nincs neki is ugyan olyan joga az élethez? Az ellátáshoz? Az esélyre, hogy tovább éljen? A jelen állás szerint: NINCS!!
A legnagyobb baj pedig az, hogy ez ténylegesen egy morális kérdés. Sokan mondják, hogy az a baj, hogy semmire nincs pénz. Ez tényleg baj. A legnagyobb viszont az, hogy a fejekben egy olyan rossz mentalitás van, amivel még ha lenne pénz , se mennénk semmire. Csak az érdek, csak a pénz. Érdekemberek vagyunk, ez szomorú, de sajnos így van. Ennek a rossz mentalitásnak, pedig olyan tradíciója van, amit nagyon nehéz lesz legyőzni. Én csak őszintén remélem, hogy egyszer sikerül ledönteni ezek a rossz tradíciókat, és kivilágosodik az ég. Bár a jelenlegi helyzetben, ezt tényleg csak remélni, hinni lehet. Sajnos.
Őszintén kívánom nektek, hogy ne kerüljetek olyan helyzetbe, hogy meg kelljen ismerni a magyar egészségügy igazi, sötét, rideg valóságát.
A történetünk egy 72 éves magyar állampolgárral kezdődik. Név szerint, Hegedüs Pállal. Hegedüs Pál, nem végzett egyetemet, nincs nagy jövedelme, ő egy egyszerű ember. Hosszú éveken át dolgozott a kőbányai sörgyárban. Nem elégedetlenkedik, csak a saját egyszerű dolgaival törődik. A kert, a kutyái, illeteve a sport. Hegedüs Pál nem volt az a beteges ember sosem. Mondhatni "stram gyerek". Ezt még 70 év fölött is el lehet róla mondani. Illetve, sajnos már csak lehetett. Hegedüs Pálról, mindenki Pali bácsijáról, a nagyapáról is szól részben a bejegyzés.
Olyan másfél hónapja, problémák támadtak az egészségével. Nem írom le pontosan. A lényeg, hogy sajnos kiderült, hogy daganat van a testében. Hogy a "folyó ügyek" újra normális menjenek neki, kapott egy katétert. A kórházból saját lábon, BKV-val jött haza, katéterrel. Ez a Papi. Különböző vizsgálatok következtek, amikre természetesen másfél heteket kell várni. Türelmesen kivárta a másfél hetét az egyik vizsgálatra, majd miután megérkezett - időpontra - megtapasztalhatta a magyar egészségügy valóságát. A 72 éves, beteg nagyapámnak 4 órát kellett várni egy 5 perces vizsgálatra. Mégegyszer leírom, négy órát. Előre egyeztetett időponttal! De nem áll itt meg a történet. Több vizsgálat is következett, mindenhol a minimum másfél órás várakozás alap. Persze időponttal. Nagyapám sajnos rosszabbul lett, így múlt hét pénteken azt javasolták neki, maradjon benn a kórházban pár napra. Amióta benn van, egyértelműen rosszabbul van, mint előtte. Tegnap előtt nagyapám pedig kapott egy agyérgörcsöt. Nem tudni mitől. Erre tegnap közlik anyámmal, hogy valószínűleg holnap - azaz ma - haza fogják engedni. Persze nem reggel, nem este, ha nem a nap közepén. Jól van, anyám testvére szervezett a megadott időpontra kocsit, hogy hazahozzák. Nem meglepetés, nem engedték ki akkor. Pár órával kévőbb viszont igen. Az orvos ennyit mondott: "Menjen haza BKV-val". Összegezzünk: Egy 72 éves daganatos beteg ember, aki két napja esett át egy agyérgörcsön, illetve a hasfalán keresztül egy katéter "lóg ki belőle" és láthatóan rosszul van, menjen haza a saját lábán, BKV-val. Ezt legszívsebben nem kommentálnám, de nem bírom megállni. (Történethez hozzá tartozik, hogy hazajött busszal nagyapám...) Ja, és a hab a tortán, hogy három különböző vizsgálatot még el kell rajta végezni. Ezekre egyedül kell elmennie. Illetve majd anyám viszi, újabb 4-5 napos várakozásokkal. További információ, hogy meg se vizsgálták nagyapámat, azt mondták valószínűleg agyérgörcs volt, majd anyám vigye el koponya CT-re. Mire van a kórház? Ott van minden egy helyen nem? Vagy ha nincs is egy helyen hívnak egy mentőt és átviszi a másik kórházba, hogy megvizsgálják. Érdekes módon 10 évvel ezelőtt, amikor elvileg még rosszabb helyzetben voltunk, ezt képesek voltak megtenni. A másik nagyapám - Isten nyugosztalja - is kórházban volt, és pont egy koponya CT-re elvitték mentővel egy másik kórházba, majd visszahozták. Tíz év alatt ide jutottunk. A beteg intézze a maga dolgait. Az orvos meg bunkó, közömbös. Felőle meg is dögölhet az ember.
Ezt pedig nem lehet a pénztelenségre fogni. Azt, hogy sokat kell várni, még csak-csak megértem. De, hogy az orvost egyátalan ne érdekelje, hogy mi van a beteggel és láthatóan leszarja, hogy az meggyógyul vagy nem, azt nem lehet. Ez sokkal súlyosabb probléma. Nem tudom, hogy valaki hogy tud így orvos lenni, maradni. Nem érzi, hogy itt valami nagy baj van? Természetesen itt meg kell jegyezni, hogy vannak kivételek.Feltételezzük, hogy ők vannak többen. A baj az, hogy nem ezt tapasztalja az ember. Újra fölteszem a kérdést? Vajon, hogy tud így valaki nap, mint nap így dolgozni? Nem értem. Én nem engednék ilyen embert orvosnak. Félrecsúszott a fókusz.
Az embernek persze ilyenkor jönnek a rosszindulatú gondolatai. Ha hazaküldik "az öreget", akkor a gyógyszert nem kell nekik megvenni. Ez számít, nem az, hogy segítenek ezzel vagy nem. Értem én, hogy öreg és kevesebb van már neki, hátra, mint mondjuk egy 19 éves embernek. De kérdem én: Nincs neki is ugyan olyan joga az élethez? Az ellátáshoz? Az esélyre, hogy tovább éljen? A jelen állás szerint: NINCS!!
A legnagyobb baj pedig az, hogy ez ténylegesen egy morális kérdés. Sokan mondják, hogy az a baj, hogy semmire nincs pénz. Ez tényleg baj. A legnagyobb viszont az, hogy a fejekben egy olyan rossz mentalitás van, amivel még ha lenne pénz , se mennénk semmire. Csak az érdek, csak a pénz. Érdekemberek vagyunk, ez szomorú, de sajnos így van. Ennek a rossz mentalitásnak, pedig olyan tradíciója van, amit nagyon nehéz lesz legyőzni. Én csak őszintén remélem, hogy egyszer sikerül ledönteni ezek a rossz tradíciókat, és kivilágosodik az ég. Bár a jelenlegi helyzetben, ezt tényleg csak remélni, hinni lehet. Sajnos.
Őszintén kívánom nektek, hogy ne kerüljetek olyan helyzetbe, hogy meg kelljen ismerni a magyar egészségügy igazi, sötét, rideg valóságát.
Ezt a számot, pedig nagyapámnak üzenetként küldöm.
